Fekszem a függőágyban, felettem a kék ég, alattam a puha, fehér homok. Naptej illata száll a levegőben, körülöttem lengyel kiteos lányok napoznak, várjuk a szelet.  Néhányunknak már az ernyője is fel van fújva, menetkészek vagyunk, csak ez a kis szellő erősödne már be végre. A távolból hallom az ismerős szlogent: „Coconut juice, fresh coconut juice!” Hmm, lehet, veszek egy kókuszt, kívánom az ízét, csak nincs kedvem felkelni. Pláne nincs kedvem alkudozni az árussal, tudom, hogy úgyis legalább 3000 schillingről kezdi majd az ajánlatot, mindig ezt csinálják. Az itt élő ismerőseimtől tudom, hogy zanzibári lakosoknak 500-ért is odaadják, sőt azt is tudom, hogy lopják őket a fákról, tekintet nélkül arra, hogy kinek a birtokán áll a pálma. Hát istenem, valamiből nekik is élniük kell, nem sajnálom tőlük, csak hát nekem sincs túl sok pénzem mostanában. A kite oktatók élete télen nem csak móka és kacagás, kifejezetten nehéz olyan desztinációt találni, ahol a drága repjegy, a szállás és az étkezés kifizetése után még marad valami a zsebünkben. Nem panaszkodásból mondom, itt Afrikában kifejezetten hülyén érzem magam, mikor ilyen gondolataim támadnak. Még hogy nekem nincs elég pénzem? Egyáltalán mi az az elég? Relatív egy dolog ez, én mondom…

A barna hajú lengyel lány átfordul a hátára, ő is meghallotta a kókusz árust. Igaz, hogy most fejezték be a papajából, mangóból és mézédes ananászból álló reggelit, de egy kis kókusztejre ki tudna nemet mondani?! Különben is, amikor nincs szél, az étkezések a kilométerköveink. Lassan telnek a napok, nyaralunk. Közben ideért a kókuszos, hármat vettünk 2000-ért, nem rossz ár, mindenki örül. Egy a baj, hogy szívószálat sosem adnak hozzá. Sorsot húzunk, hogy ki menjen el néhányért a közeli étterembe. Hihetetlenül lusták lettünk néhány hét alatt, biztos a meleg és a páratartalom teszi. Már nem is csodálkozom, hogy a helyiek mitől működnek lassított felvételben. Eleinte még furcsa volt, hogy másfél-2 órát kell várni az étteremben mire, kiszolgálnak, meg az is, hogy napközben a férfiak csak fekszenek az út szélén. Kezdem kapizsgálni, a semmittevés egy idő után baromi fárasztó tud lenni.  Ember legyen a talpán, aki ilyen éghajlaton keményen húzza az igát. A nők például folyamatosan hordanak valamit a fejükön, hol fát, hol vizet a főzéshez/mosáshoz. Ők sem kapkodnak, de legalább csinálnak valamit, hasznosan telik a napjuk.

Hasznos. Ezt a szót is kezdem átértékelni az itt létem alatt. Úgy értem, ki és mikor döntötte azt el, hogy én azzal válok a világ hasznára, ha 8-tól 4-ig dolgozom heti 5 napon át? Vagy ha nem is a világéra, de a sajátomra? Végül is itt azt látom, hogy az emberek éldegélnek egyik napról a másikra, szépen lassan, „hakuna matata” és az élet nem áll meg.  Senkinek nincs bűntudata azért, mert fényes nappal nem egy irodában ül, hogy megkeresse a szép házra és kocsira valót. Van házuk, egyik sem egy villa, de van bennük ágy, praktikus magasított, hogy a cuccokat alá lehessen pakolni, van tusoló és WC, másra nagyon nincs szükségük. Itt a tárgyak valóban használati tárgyak, nem verseng senki azon, hogy kinek van szebb, vagy jobb. A lényeg, hogy legyen meg minden, ami az alapvető szükségleteket kielégíti. Ugyanez igaz az ételeikre. Zanzibár természeti adottságai rengeteg gyümölcs, zöldség és fűszer termesztéséhez kedveznek. Itt nem jellemző az, amit mi európaiak a kontinensről gondolunk, hogy száraz, nem terem meg semmi és az emberek mélyszegénységben élnek. Köszönhetően a hosszú esős évszaknak, csodás a sziget növényzete, dús és zöld. Az itt élők többsége egyáltalán nem éhezik, annyi ennivaló mindig akad, hogy jusson mindenkinek. A vásárlást egymás között főleg cserekereskedelemmel oldják meg, banánért tojást és fordítva. A halászok hozzák a finomságokat a tengerből, cserébe kapnak frissen sült kenyeret és fűszeres teát. Utóbbi mennyei! Szerecsendióval, kardamommal, gyömbérrel és fahéjjal ízesítik a forró vizet, olyan, mintha mézeskalácsot inna az ember, ez az egy dolog hozta meg karácsonykor az ünnepi hangulatomat.

A függőágyam kezd lelassulni, lökök rajta még egyet. Elhatározom, hogy ez az utolsó, ha legközelebb megáll, kiszállok és kezdek magammal valamit szél ide, vagy oda. Ilyenek vagyunk mi, felvilágosult nyugati népek. Nem bírunk sokáig ülni a fenekünkön, nem tudunk kikapcsolni. Hány pszichológus él ma abból, hogy a stresszes üzletembereket és túlterhelt családanyákat próbálja lazításra tanítani. Arra, hogy élvezni tudják, amiért megdolgoztak és visszaterelgetni őket az útra, amin egykor elindultak. Már nem emlékeznek mikor és miért választották azt az utat, nem tudják felidézni mikor voltak utoljára felhőtlenül boldogok. Mi otthon azt látjuk, hogy az élet erről szól. Ledöntjük reggel a kávét, bemegyünk dolgozni, majd délután 4-5 fele végre átkapcsolhatunk a zombi üzemmódból, irány haza. Persze ha családunk van, itt még nem ér véget a nap, menni kell a gyerekért az iskolába, bevásárolni másnapra, bedobni a szennyest a mosógépbe, vacsorát készíteni és utána van egy órácskánk magunkra, amikor megpróbálunk megnézni egy filmet a tv-ben, de a kimerültség miatt az első reklám környékén valószínűleg bele is alszunk. Így megy ez és sokáig nem is gondolkozunk el rajta, hogy miért? Nem teszünk fel kérdéseket, csak követjük a mintát.

Persze Zanzibáron is követnek egyfajta mintát, csak nehéz elhinni, hogy ugyanabban a korban élünk, ugyanazon a bolygón és ennyire más mintákat követünk a világ különböző pontjain. A szigetlakók tapasztalataim szerint nem is ismerik a stressznek azt a formáját, amitől a magyar lakosság nagy része állandóan szenved. Nem azért, mert nekik nincsenek gondjaik, egyszerűen csak képesek felülemelkedni rajtuk, elfogadni, amin nem tudnak változtatni és minden nehézség ellenére, örömüket lelni aprónak tűnő dolgokban. Itt az emberek ritkán terveznek előre, kevés az iskolázott, ambiciózus fiatal, ők viszont inkább a hazájuktól távol tervezik a jövőjüket.

Azért ellenpélda is akad. Megismerkedtünk egy magyar idegenvezetővel a fűszertúrán, aki 24 éve él Zanzibáron, afrikai férje van és egy fiuk. Lány kora óta él a szigeten, így neki Zanzibár már legalább annyira az otthona, mint Magyarország. Nagyon kedves, közvetlen, nyílt tekintetű, intelligens nő. A férje Romániában tanult és Magyarországon is élt, de nem tudta elképzelni, hogy Európában alapítson családot és telepedjen le. Világlátott emberek lévén nap, mint nap megküzdenek a helyiek hozzáállásával, főleg az ügyintézést érintő bürokrácia és a csiga tempó képes kihozni őket a sodrukból, mégis itt érzik otthon magukat. Érdekes volt látni, ahogy magyar csapatunk tagjai sorra teszik fel neki a kérdéseket mindennapi életükről; Mit esznek? Mit csinálnak a szabadidejükben? Milyen iskolába jár a fia? Hogy bírja elviselni a meleget? és a többi..Ő derűsen válaszolgatott és kiderült, hogy neki ugyanúgy meggyűlik a baja a helyiekkel, tisztában van vele, hogy nem tökéletes a rendszer, mindennek ellenére olyan pozitív energia sugárzott belőle, amilyet egy magyar nőn sem láttam a csoportban. Arról nem is beszélve, hogy kb. 10 évet letagadhatna olyan csinos és kisimult az arca. Nem jár havonta kozmetikushoz, se körmöshöz, ez olyasvalami, ami belülről jön, jó neki!

Jó nekik! Egyre többször kapom magam azon, hogy ezt ismételgetem. Furcsa érzés, először Thaiföldön éreztem hasonlót, mikor figyeltem a fiatal thai fiukat a Buddha szobor előtt imádkozni. Irigyeltem és sajnáltam őket egyszerre. De inkább irigyeltem. Irigy voltam arra, hogy hisznek valamiben, ami nagyobb a földi létnél, fontosabb annál, hogy épp most mi történik velünk. Hogy ezáltal a kudarcaikat sem úgy élik meg, ahogy én, be tudják annak, hogy okkal történt és majd a következő életükben új esélyt kapnak. Itt Afrikában pedig azt irigylem, hogy tudják mi az, hogy elég. Elég étel, elég pénz a boldogsághoz. Mindig úgy gondoltam, hogy ha választhatnék két lehetőség közül: megkapok mindent, amire most vágyom, vagy  beérem azzal amim van, és megtanulok hálásnak lenni érte,  én az utóbbit választanám. Mert tapasztalatból tudom, hogy amint megkapom, amire vágytam, újabb és újabb vágyaim keletkeznek, és irtó rövid ideig tudok csak örülni újonnan elért sikeremnek, közben már motoszkál bennem a kérdés, hogy most mi hiányzik? Mit kéne csinálnom, hogy betöltsem a tátongó űrt, amit az előző befejezett projekt maga után hagyott? Civilizációs ártalom lehet a nyughatatlanság  és az örök elégedetlenség.

Persze ez visz minket előre. Ha az ősember úgy gondolta volna, hogy hidegben nincs más lehetőség, csak fázni, sosem találta volna fel a tüzet. A tűz azért elég jó dolog, meg sok minden más is amit az elmúlt évszázadokban feltaláltak emberek. Nem is azt kérdőjelezem meg mostanában, hogy a kíváncsiság fontos, épp úgy, ahogy az oktatás is. És itt érünk el ahhoz, hogy mi az amiért viszont sajnálom őket. Sajnálom őket, mert szegények, mert nem tudják, mi van az ő világukon kívül, így a kitörésre való esélyük is csekély, és mert a vallás amekkora segítséget tud nyújtani, akkora átok is számukra. Sokan, akik nehéz körülmények között élnek, teljesen a vallásba menekülnek, mert nem kell gondolkozniuk a miérteken, nem kérdőjelezik meg a tanítást, ha Allah szerint úgy van, akkor az úgy is van. A hit segít elfogadni a sorsunkat, de elnyomja az önálló gondolatokat. Az valahogy senkit nem zavar, hogy a Koránt nem maga Allah írta, arról nem is beszélve, hogy lettek kiforgatva azóta a próféták szavai is. De ez pont így igaz a kereszténységre is, szóval a vallásba nem mennék bele ennél mélyebben. Mindenkinek a maga dolga, hogy miben hisz és miben kételkedik, a lényeg az, hogy valamiben megtaláljuk a boldogságot. És ez a Zanzibáriaknak jól megy.

Már épp feltápászkodnék a függőágyból, erre odagyűlik körénk egy csapat maszáj. Felteszik a szokásos kérdéseket arról, hogy honnan jöttünk és mióta vagyunk itt, majd jön a „Mutathatok?” és már kezdenék is kiteríteni a portékáikat. Az ékszereik egyébként gyönyörűek, vibráló színes kis gyöngyökből fűznek nyakláncokat és fából faragnak medálokat. De néhány hetes tapasztalattal a hátunk mögött, rögtön hárítunk a lányokkal. „Köszönjük, most nem. Majd a hazautazás előtt veszünk valami szép szuvenírt. ”  Nem haragszanak meg, hozzászoktak az elutasításhoz, naponta több száz turistát kérdeznek meg és csak töredékük vásárol. Megkérdezik, hogy mikor utazunk el, és megígértetik velünk, hogy akkor tőlük veszünk majd ékszert. Bemutatkoznak és mi próbálunk valami ismertető jegyet felfedezni, egyforma nyúlánk, kakaó színű testükön, színes vászon kendőjükön, vagy mosolygós arcukon. Ezután békével és töretlen jókedvvel mennek tovább a parton, nem úgy mint én, mikor diákként szórólapoznom kellett a plázában, és minden egyes nemleges választ személyes sértésként fogtam fel és legszívesebben elbújtam volna a világ elől.

Hát így telnek a napok itt Zanzibár szigetén. Elemezgetem, amim van, ami nekik nincs és fordítva. Úgy látom az anyagi biztonsággal én állok jobban, de a boldogság és az elégedettség csak látogatóba jár hozzám, náluk viszont állandó vendégnek tűnik.